Fotóséta Mos Eisley belvárosában, Zöldbácsival...
Hajnali három óra nem rendkívüli időpont, kivéve, ha akkor kell felkelni... Nem szoktam az ilyen tempót, fél hét előtt még a szomszéd zavaró csapkodása sem ugraszt ki az ágyból. Most meg ez már a harmadik hajnali ébredés a héten, pedig elvileg pihenni jöttünk ide. A busz viszont már türelmetlenül vár, hogy elfuvarozzon minket a sivatagba. Zöldbácsi, az idegenvezető, úgy nyomja a sódert, mintha a tegnap még el sem múlt volna. Én meg még igen élénken emlékszem a tetőtől, talpig zöldbe öltözött emberre, amint késő délután jól leteremtett, mert életemben először próbáltam meg egy dromedár hátára felkapaszkodni. Ráadásul, mint az utóbb kiderült, teljesen szabályosan.
De sebaj, ez egy új nap, új kalanddal. Egyébként is, ahogy Zöldbácsi mondja: – Maguk fizettek érte, hogy itt legyenek, akkor ne panaszkodjanak, hogy korán van! – és a fenébe is, ráadásul igaza van! Jóval frissebbek vagyunk a Napnál, ami még csak az út felénél kezd feltűnni az Atlasz hegység felett, hogy bevilágítsa a kilométerekre elterülő fagyos sósivatagot. Néhány órával később, Chebikánál (nem járt erre Chewbacca véletlenül?) terepjáróba szállunk át, mert a sivatagot egy busz már megjárta, de az jól meg is járta. Az ócska Ikarus időtlen mementóként éktelenkedik már több, mint 20 éve a sóban rekedve. Új járművünk vezetője barátságos helybéli, de a saját nyelvén kívül, nem nagyon beszél mást. Mozdulatai annál beszédesebbek. Éppen 130 körüli tempóval száguldunk a Párizs-Dakar egyik homokba taposott raliútvonalán, amikor a terepjáró élesen balra kanyarodik a dombok irányába.
A sofőr nem lassít, miközben az emelkedő irtózatos tempóban közeledik. Amúgy alacsony homokdombocska, nagyjából mint a városligeti Királydomb. – Ez most mit csinál? – kérdem magamban a többiekre nézve, akik hasonlóan értetlenkedő arcot vágnak. A Land Cruiser fittyet hányva aggódó tekintetünkre, nekiiramodik a közel 25%-os emelkedőnek, majd a tetejére érve az orrát azonnal a föld irányába löki, hogy minket hátsó utasokat a súlytalanság érzésével jutalmazzon meg egy ezredmásodperc erejéig. Még fel sem ocsúdunk a földet érés aranyeret-próbáló élményéből, amikor a vezető már célba is veszi a legközelebbi, 60 fokos szögben meredező homokbuckát. – Na ne! – nyögjük mind a hatan, szinte egyszerre, miközben a sofőr hátrafordulva ránkvigyorog foghíjas mosolyával. – Ez a vég! – gondoljuk mindahányan, ahogy a Toyota az utolsó métereket gyűri maga alá – Innen koporsóban visznek haza! Miközben életük jobb jelenetei egy hollywoodi trailer pörgésével vonulnak el lelki szemeink előtt, elképzeljük, amint a bucka túloldalán repülünk lefelé egy végzetes zuhanással...
Az autó a rézsű tetejéhez érve, hirtelen megtorpan. A sofőr, még az előbbinél is kajánabb grimasszal az arcán hátrafordul és rükvercbe kapcsolva, kényelmesen visszacsorog az immár lejtővé szelídült emelkedőn. Most egy kis éledezési szünet következik, a megrázkódtatások kiheverésére. Az utastérből előkászálódva, cipőinket lerúgva élvezzük a száraz, langyos homok simogatását. A sivatag így áprilisban, kifejezetten barátságos hely! Körülöttük mindenütt csak homok, dombok, homok, Mos Eisley, homok... Egy pillanat! – Ott a Csillagok háborúja díszlete! – kiáltanak fel és mutogatnak többen is a völgybe leszaladó keréknyomokon túl felsejlő kupolák irányába. Zöldbácsi, mint mindig, elsőként ér a helyszínre és már nyomja is a szokásos monológját: – Tesókáim siessünk, 5 perc múlva találkozunk az autóknál! Na persze! Itt állok a szentélyben és csak 5 percem van! Hirtelen eszembe jut '79 nyara, amikor az augusztus végi éjszakán, este tízkor álltunk sorban édesapámmal, a Corvin-közben, hogy jegyet kapjunk a bemutatóra. – Nekem innen sok, szép kép kell! – határozom el gyorsan és már neki is lódulok fotózni. A fény mennyiségére nem lehet panasz. De annál inkább gondot jelent a rengeteg világos színű homok ami becsapja a fénymérőt és a meredeken beeső sugarak, amik megkeményítik a kontrasztot. És az a tömeg! Persze, nem a rohamosztagosok, Jawak, Jedik és coréliai kereskedők mindent elburjánzó csapataira gondolok, hanem a már távozó nézelődőkre, a saját csoportunkra és az éppen megérkező lengyel motorosokra. Nincs is annál rombolóbb az illúzióra, mint mikor egy kegyhelyről készült képen a helyszínt ellepik a cudar színekben pompázó bámészkodók! Pár kattintás után rájövök, hogy ez így nem lesz jó. Megvárom hát, hogy körülöttem kiürüljön minden és végre kettesben maradhassak... Mivel is?
– De hiszen, ez itt Mos Eisley belvárosa, ahonnan Luke és Han oly' sietve távoztak! – még a 30 fokos melegben is kiráz a hideg a gondolatra, hogy filmtörténelmi homokot taposok. Ekkor már ráérősebben folytatom a képek készítését. Élvezem, hogy végre az üres tereket fotózhatom. – Egyedül, Mos Eisley-ban... Ez már valami! – Elégedett elmélyülésemből Zöldbácsi keresetlen szavai szakítanak ki hirtelen. – Tesókám, hagyjunk itt neked vizet és élelmet a letelepedéshez, vagy jössz velünk tovább? – kérdezi viccesen, de abban a pillanatban eléggé komolynak tűnik a dolog, hogy akár ott is maradhatok egyedül, egy fikcionális űrkikötőben. Végül is velük tartottam, hiszen akárhogyan is vesszük, Mos Eisley a valóságban mégiscsak a sivatag mélyén van! Én meg nem vagyok az a kifejezett buckalakó-alkat...
Köszönöm szépen wyx a sztorit!
